Drog nélkül...
A szürke falak között fájdalmasan sóhajt a görcsbe rándult, kibicsaklott élet. Már két napja nem jutott az adagjához. Nincs semmi az apró, ürességtől kongó szobában, amit eladhatott volna. Mocskos, vizelettől bűzlő takaróján összegyűrt teste kétségbeesetten küzdött az ordító kínok ellen. Sápadt, meggyötört arcán a bőr, mint elsárgult pergamen száradt rá koponyájára. Néha egy pillanatra felrémlett előtte a ködös távolban az erőtől duzzadó régi énje, mosolygó családja, egzisztenciája. Izmai remegése, végtagjai fájdalma azonban beletaposva a lebegő álomképbe, visszarántják a mélybe. Ketrecbe zárt állatként sikolt teste, miközben lidércárnyak táncolnak körülötte vigyorgó pofával. A húsba hasító félelem rugdosta egyre mélyebbre az elmúlás szennytől ragadó sírgödrébe. A felszisszenő izzadságcseppekben születő közöny gyönyörködve zabálja fel megmaradt erejét. Nincs, már nincs akarata, hogy csontos ujjaival ássa körömszakadtáig a menekülés útját, véres nyomokat hagyva maga után. Beletörődéssé szelídült vágyai csendben várják az utazást a semmi földjére...
-Záporeső-
